A Velencei Itália északi részén a 8. század és 1797 között fennállott államalakulat volt. Gyakorlatilag városállamként emlékeznek meg róla a krónikák, azonban a Velence város köré alakult kereskedőállam igen tekintélyes területre tett szert. A virágzó Velence város lagúnaközösségeire épült, és számos tengerentúli birtokot foglalt magában a modern Horvátországban, Szlovéniában, Montenegróban, Görögországban és Cipruson. A köztársaság a középkor folyamán kereskedelmi hatalommá nőtte ki magát, és a reneszánsz korában megerősítette ezt a pozícióját.

A köztársasági államformát magára öltő állam élén a dózse állt. Ha külföldi delegációk érkeztek, velük szemben a független hercegi rangot viselte. Az igen különleges státusú dózsei méltóságot 697-ben alapították az észak adriai lagúna vezetőjét megjelölve benne. A kis szigetek lakóinak történelmében ekkor a horvátok támadásai miatt vált szükségessé az egységes irányítás. A dózsét akkoriban a tribunok választották, akiket a bizánci császár nevezett ki a lagúnát lakók egyes csoportjainak élére. 

A dózsénak joga volt összehívni, megnyitni és bezárni a népgyűlést, kinevezni a katonai és bírói tribunokat, valamint az állam különböző hivatalnokait. A dózse szerződést köthetett idegen hatalmakkal, ő képviselte a velencei államot külföldön, ő igazgatta és felügyelte az összes kormányügyet, és ami igen fontos volt, az ő kezében összpontosultak a lagúna pénzügyei. A korai időszakban az állami kincstár egyet jelentett a dózse magánvagyonával. 

Megválasztására az idők folyamán megannyi tervet dolgoztak ki. Kezdetben a lagúnák szövetséges tribunjai választották meg a dózsét, majd Velence szabad polgárainak népgyűlése ültette trónra a dózsét. Ugyan a dózsék mindig a legtehetősebb és legbefolyásosabb velencei családok közül kerültek ki, a választásnak szigorú, többlépcsős rendszere alakult ki. Először is a törvény tiltotta, hogy egy dózse valamely családtagjával együtt uralkodjék, vagy kinevezze trónjának örökösét. 1172-ben a dózse megválasztását úgy határozták meg, hogy közvetlenül a választásra egy tizenegy, később negyven tagú bizottság volt hivatott, amelynek tagjait a Nagytanács tagjai közül kiválasztott négy ember jelölte ki. A Nagytanács négy tagját pedig egy 12 tagú testület választotta ki. Később a közvetlen választó bizottságot a döntetlen eredményt is produkáló páros negyvenes számról negyvenegyre növelték.

A dózsét 1229 után egy öttagú testület felügyelte, majd a Nagytanács kapta meg ezt a tisztet 1272-ben. 1310-ben már Tízek Tanácsának nevezték az uralkodót felügyelő köztársasági szervet. A dózse halála után összeült az úgynevezett inquisori bizottsága, amely felülvizsgálta a dózse tetteinek jogosságát. Amennyiben úgy találták, hogy a dózse uralkodása alatt visszaélt hatalmával, vagy törvénytelen eszközökhöz nyúlt, akkor a büntetés arányában az elhunyt személyes birtokait terhelték meg.

A dózse palotája, Velence egyik legismertebb műemléke, a gótikus világi építészet egyik velencei remeke. A Szent Márk-székesegyház mellett, a Libreriával szemben fekszik a Piazzettán.

A jelenleg látható palotát 1340-ben kezdték el építeni, elsőként a vízparti szárny készült el 1365-re. Teljesen 1424-ben fejezték be, majd pedig többször restaurálták. A Nagytanács 1419. július 30-án tartotta itt első ülését. Itt találhatók az egykori köztársasági testületek hivatalai, gyűléstermei is.

A XVII. században épült meg az Új Börtön a városban, amelyet egyből össze is kötöttek a Palotával, hogy a rabok az ítéletet követően már ne is szippanthassanak sok szabad levegőt. Ez az összekötő elem, a Sóhajok Hídja.

Az 1595 és 1600 között épített híd nevét a XIX. századi romantikusoknak köszönheti, akiknek képzeletét a hídon át a börtönbe hurcolt foglyok sóhaja ihlette meg. Nevének elterjedése Lord Byrontól származik. A hídhoz fűződő sok rémtörténet többek között a költőnek Victor Hugónak köszönhető.

„A mi életünk sóhajoknak hídja,
Mely átível a sötét lagunán, -
S majd jőnek egykor boldog gondolások:
Szerelmes párok - sok százév után”