Az Aranybulla szűkebb értelemben a II. András magyar király által az 1222-es székesfehérvári országgyűlésen kiadott, függőpecséttel ellátott királyi okirat, amely a magyar nemesség jogait először rögzítette. A kettős aranypecsét az oklevél hártyájának felhajtott alsó részén, a plicaturán függött. A középkorban a pecsét a különféle oklevelek hitelesítésének fő eszköze volt, ami a 14. századra már kizárólagossá vált. Magyarország nemesi szabadsága alapkövének tartott Aranybullának mind a hét eredeti példánya elveszett, azonban a szövege meglehetősen sok forrásban maradt fenn.

A magyar történettudomány azonban három aranybullát ismer, bár ezek közül csak az elsőnek kiadottat, az 1222. évit írjuk nagybetűvel. A második aranybullát is még II. András uralkodásának idején, 1231-ben adták ki. A királynak ebben az oklevélben meg kellett erősítenie, illetve néhány pontban meg is kellett változtatnia az eredeti szöveget, és így kellett újra kihirdetnie. A harmadik aranybulla II. András fiának, IV. Béla királynak az uralkodása idején, 1267-ben íródott, teljesen más belpolitikai viszonyok között, a mongol (tatár) támadást, illetve a IV. Béla és fia, István közötti belháborút követően.

Az Aranybulla rendelkezéseinek királyi betartását az ellenállási záradék garantálta, mely kimondta, hogy a nemesek a hűtlenség vétke nélkül ellenállhatnak, ha a király a rendelkezéseket megszegi. II. András Aranybullája a magyar történeti alkotmány egyik legfontosabb törvényeként a megszületését követő későbbi századokban hivatkozási alap volt a rendi szabadság védelmében, a 16. századtól pedig egészen a 20. század közepéig az írott törvénycikkelyeiben vagy csak a szellemében.

II. András új berendezkedése, birtokpolitikája, a pénzjövedelmekre építő királyi gazdaságpolitikája, a merániakat előtérbe helyező személyi politikája és a zsidók, zaracénok pénzügyigazgatásban való térnyerése miatt elégedetlenség mutatkozott az országban. A különböző nemesi érdekcsoportok közötti ellentétek kiéleződtek. 1222 elején a birtokadományozásokból nem részesült világi előkelők, bárók kiszorították a hatalomból András régi híveit. Maguk mögött tudhatták a várjobbágyok és a várnépek támogatását és királyi szervienseket: utóbbiak szabad jogállásúak, vagyonosabb rétegük a magánbirtokosoktól való függés elkerüléséért, az uralkodói réteghez tartozás jogi elismeréséért harcolt.

Az előkelők követelései orvoslást nyertek, cikkelyek születtek a nagyhatalmú idegenek ellen. András megígérte, hogy egész vármegyéket nem adományoz, bármiféle méltóságot örök tulajdonul szintén nem. A becsületes szolgálattal szerzett birtoktól senki nem fosztható meg. II. András korábbi gazdaságpolitikájával szembeni elégedetlenséget fejez ki több cikkely:

·         kamaraispánok, pénzverők, só- és vámtisztek ne legyenek izmaeliták és zsidók, hanem az ország nemesei

·         az új pénz egy évig legyen forgalomban, s a dénárok minőségben érjék el III. Béla pénzének értékét

·         az ispánok csak az ispánságuk jogán őket megillető részt élvezzék, a királyt illető többi jövedelmet, a csöböradót, a vámot, az ökröket és a vár jövedelmének kétharmadát a király kapja meg.

Az Aranybulla fellépett a hatalmaskodás ellen, több pontban foglalkozott az igazságszolgáltatás kérdéseivel.

A 31 cikkelyből 11 foglalkozott valamilyen módon a szerviensekkel. Ez arra utal, hogy a fellépő előkelők tömegbázisát a szerviensek szolgáltatták. Öt olyan kiváltságot adott nekik, amelyek később a sarkalatos nemesi jogok közé számítottak. Ezzel magyarázható, hogy a kutatók közül néhányan az Aranybullában valamiféle nemesi alkotmányt láttak. Birtokaik mentesültek a királyi adók, a szabadok dénárjai fizetése, valamint a beszállásolás alól. A fiú utód nélkül meghalt szerviens birtoka egynegyedét a lánya örökölje, a többiről szabad akarata szerint rendelkezzék, ha nincs végrendelet, akkor rokonai az örökösök. Csak akkor száll a birtok a királyra, ha a szerviensnek nincsenek örökösei. Mentesültek a szerviensek megyésispánok joghatósága alól. A király országon kívüli hadjáratába csak az uralkodó költségén tartoztak vele menni, ha idegen támadás érné az országot, akkor minden szerviensnek hadra kell kelnie.

Valószínűbb az az elképzelés, hogy az Aranybulla, a Magna Charta és az aragóniai szabadságlevél közös forrásból meríthettek és ennek köszönhető az egymástól távol eső országok hasonló alkotmányos fejlődése. 

Ki is volt II. András?

III. Béla és Châtillon Anna gyermekeként született 1177-ben. Másodszülött fiúként nem András kapta a magyar trónt, de atyja 1188-ban Halics trónjára segítette. 1190-ben azonban elűzték a trónról, és a herceg újra a magyar udvarban élt. Apja halála után Imre lett Magyarország királya, míg atyja Andrásra várakat, birtokokat és sok pénzt hagyott, hogy be nem teljesített fogadalmát, a szentföldi hadjáratot véghezvigye. András azonban befolyása erősítésére használta vagyonát, így hívei tanácsára 1197-ben rátámadt bátyjára a szlavóniai Macsek városánál, és a hatalom megosztását követelte tőle. Jóllehet, a pápa is a törvényes királyt támogatta, András győzelme után Imre a dalmát-horvát hercegi címet adományozta testvérének.

1198. március 31-én a támadó szerbeket visszaverte András, és ellentámadásba ment át. Elfoglalta Ráma és Hum vidékét, és felvette a Hum és Ráma hercege címet is. Területein úgy uralkodott, mint bátyja az egész országon, adót szedett, pénzt veretett. Ezután ismét megtámadta Imrét, azonban a rádi csatában ezúttal alulmaradt, és így VI. Lipót osztrák és stájer herceghez menekült.

A pápának 1200-ban sikerült a testvéreket kibékítenie. András visszakapta korábbi területeit, de a korábbinál jóval kisebb hatáskörrel. Ekkoriban kötött házasságot Gertrúddal, IV. Andechsi Bertold isztriai és krajinai őrgróf és meráni herceg lányával.

A házasságból öt gyerek született. 1203-ban vagy 1204-ben Mária, 1206-ban a későbbi IV. Béla király, 1207-ben a későbbi Szent Erzsébet, 1208-ban Kálmán és 1210-ben András.

Elődeinek gyakorlatával legjellemzőbben a birtokpolitikában szakított, és minden korábbinál több királyi birtokot elidegenített — általában a vezető egyházi és világi személyeknek, hűségük és szolgálataik elismeréseként. A vezető tisztségekbe Gertrúd befolyásának jeleként a Meráni-család tagjai és rokonai kerültek. 

Az új berendezkedés során a nagyhatalmú előkelők elsősorban a királyi birtokok rovására gazdagodtak meg és ez egyben a királyi birtok és a világi magánbirtok arányának jelentős eltolódását jelentette a magánbirtok javára. A királyi birtokok csökkenésével együtt járt a királyi hatalom gyengülése, ami a nagyurak hatalmaskodásának az elterjedéséhez vezetett. Az adományozások és az erőszakos földszerzés mellett a gazdagok vásárlás útján is gyarapították birtokaikat.

A királyt 1219-ben komoly külpolitikai kudarc érte. Halicsban megdöntötték fia, Kálmán trónját, aki feleségével, Saloméval együtt fogságba esett. II. András csak úgy tudta elérni szabadulásukat, hogy az új halicsi király, Novgorodi Msztyiszlav leánya, Ilona hercegnő és Endre fia, András herceg között jött létre házasság. A halicsi hódító politika, a halicsi belügyekbe történő folyamatos beavatkozás a befektetett anyagi és emberáldozathoz képest rendkívül szerény eredményeket hozott. Tulajdonképpen a hadi vállalkozásban kitűnt főurak jutottak csak újabb birtokadományokhoz.

A gazdaságilag meggyengült király 1219-ben „altatta” az új berendezkedés folytatását, sőt 1220-ban bizonyos birtokadományok és az erőszakkal elfoglalt várföldek visszaadását rendelte el. A rendelkezést a végrehajtásban elszabotálták. Az új berendezkedésből kiszorultak ebben az évben érték el, hogy a király megkoronázott fia, IV. Béla megkapta a tengermelléki dukátust. 

1222 volt a nagy változások esztendeje. Az Imre-párti főurak, akik a már fent említett szerviensekkel szövetkezve tömegbázist is szereztek, palotaforradalmat hajtottak végre, melynek eredményeként II. András a vezető tisztségekből leváltotta az „új berendezkedés” haszonélvezőit és Székesfehérváron kiadta az Aranybulla néven ismertté vált királyi oklevelet hét példányban.