Az Óbirodalom ideje i. e. 2700 és 2200 közé tehető. Ebben az időszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetűnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni.

Az északi mocsárvilág (a Nílus-deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele ez időben is folyamatosan zajlott. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt.

Az Óbirodalomban új folyamatok indultak meg mind a királyság intézményrendszerének szerveződésében és működésében, mind a vallásban. A III. dinasztia még sajátosan átmeneti jellegű képződmény. Már egy egységes állam despotikus istenkirálysága, melyben a legnagyobb hangsúlyt a mitológiák szinkretizálása kapta - nyilvánvalóan az egység ideológiai alapjának megteremtése céljából - ekkorra datálhatók a korai helyi monoteizmusok (vagy fétis- és totemkultuszok) henoteisztikus átalakulása.

Despotizmus:

- a hódítás során a közösségi földtulajdon az uralkodó (despota) kezébe került

- az állam alapvetően a függő szabadok munkáján alapult

- legfontosabb feladatai:

- a közmunka megszervezése (öntözéses földművelés, közös munka)

- hódító hadjáratokat szerveznek, cél: termőföld szerzés, nyersanyag lelőhelyek , rabszolgák

- az államszervezet központosított és despotikus volt (teljhatalmú uralkodó (despota) áll az állam élén, akiről úgy tartják, hogy isteni származású),

- a hatalom egyedüli birtokosa a despota: törvényhozó, legfőbb bíró, hadvezéri hatalom, igazgatási feladatok ellátása

- önállósult államapparátus: katonaság, hivatalnokréteg, papság

- a civil és a katonai igazgatás, az állami adóztatás és az állami ellenőrzés alatt működő 

árucsere központjai a városok voltak

- templomgazdaságokba (az istenek háztartásai) szervezik meg a közrendű szabadok tevékenységét

- a központi eloszlás rendszere érvényesül

- az Idegen országok nyersanyaga a templomgazdaságé

- az ókori keleti társadalmak politikai berendezkedését vallásos ideológiák igazolták, nagy szerepe volt a papságnak az állami berendezkedés megszervezésében és a törvénykezésben

A Nílus völgye az első zuhatagtól egészen a legészakibb Deltavidékig egyetlen uralkodó alatt egyesült. A király egészen a IV. dinasztia végéig szabadon rendelkezett tíz sepat-kormányzója bármelyikével. Az előkelők legnagyobb része közvetlen rokonságban állt a királlyal. A királyi házat formálisan megkülönböztették az államtól, de ennek csak elvi jelentősége volt. Ettől kezdve az Óbirodalom több mint félezer esztendős belső nyugalma és stabilitása meghozta gyümölcsét.

Jellemző, hogy az Óbirodalomban családonként csak két fiú volt hadköteles, de ezeket sem mindig hívták be. A katonák csak ellátást kaptak, éppúgy, mint a közmunkában résztvevők. Fegyverzetük a legminimálisabb, döfőlándzsa és buzogány, esetenként életlen döfőkard, afféle nagyméretű tőr. A „hadsereg-parancsnokság” az úgynevezett fegyverház volt, melynek élén állandó parancsnok állt, de a nemesség csak alkalmilag, egy-egy hadjárat erejéig állt a sereg élére. A katonaság nem volt megbecsült foglalkozás, ami közvetve Egyiptom katonai potenciálját is mutatja, de az ország földrajzi helyzete lehetővé tette a nyugalmas fejlődést, a Középbirodalom végéig külső ellenség legfeljebb a környező sivatagok nomádjai képében jelentkezett,

Az Óbirodalom évszázadaiban létrejött az abszolút monarchia. Dzsószer megépíttette Szakkarában az örökkévaló házat, amely az égig magasodik, s amit ma a világ a „szakkarai lépcsős piramis” néven ismer. Jóllehet a Lépcsős piramis több tekintetben kísérleti jellegű, és a terveket az építkezés közben többször módosították, az építmény mégis bámulatra méltó műszaki tudásról és gazdasági hatalomról ad bizonyságot. A Lépcsős piramis építésze Imhotep volt. Ettől kezdve mintegy ezer éven keresztül a fáraók piramisokba temetkeztek, ebben főleg a IV. dinasztia uralkodói jeleskedtek, s ezért a korszakot a „piramisok kora” elnevezéssel is illetik. 

A III. dinasztia végéig semmilyen említés nincs egyiptomi papságról. A papi feladatokat közhivatalnokok végezték egyéb teendőik mellett. Csak a IV. dinasztia folyamán tűnnek fel az első papi címek. 

A műveltség és a tudomány kútfői Egyiptomban is a papok voltak. Mivel a Napnak és a csillagoknak az egyiptomiak szemében vallásos jelentésük volt, a papok mesteri fokon művelték a csillagászatot. 

Az államvallás szerint az uralkodó volt az egyetlen főpap, akinek joga volt belépni a templomok belső szentélyébe, de mivel ezt a jogot nem tudta gyakorolni egyidejűleg minden templomban, ezért a papságot bízta meg azzal, hogy képviseljék. A papok tehát a király nevében tevékenykedtek, és nem csupán helyettesítették őt. Az egyiptomi szövegek igen világosan különítik el a fáraó két tulajdonságát: embernek született, de ő biztosítja az istenek akaratából a világ rendjét, anélkül, hogy még életében teljesen istenné válna.

Az egyiptomi vallás vastag rétegei alatt ott rejtőzött a vallás tartós és romolhatatlan magva: a túlvilági élettel kapcsolatos hiedelmek rendszere. A fáraó maga is szüntelenül készült arra a pillanatra, amikor majd elfoglalja az őt jogosan megillető helyet az istenek között. Hogy megkönnyítsék a fáraó mennyei utazását, hatalmas halotti bárkákat helyeztek el sírjuk közelében.

Egyes isteneket, például Oziriszt és Hóruszt az egész országban egyformán tisztelték, de a politikai erőviszonyok változásainak megfelelően a fáraók székhelye istenének befolyása mindig erősödött. Így például a IV.dinasztia kezdetekor Héliopólisznak, azaz a "Nap városa" istenének, Rének. S hamarosan minden fáraó Ré fiának nyilvánította magát.

A kultúra területén is jelentős fejlődés indult meg az Óbirodalom idején. Megjelent a hieratikus írás, ami már egyszerűsített folyóírás. Kialakult az egységesnek mondható óegyiptomi nyelv. A piramisok és az Abu Gurab-i naptemplom mellett komoly eredmények születtek a szobrászatban. (Rahotep és Noferet szobra. Az ülő írnok szobra. Hafré szobra. Menkauré háromalakos szobrai. A gízai Nagy Szfinx. Kaaper faszobra.) Irodalmi alkotások jöttek létre. 

A halálbüntetés az ókori államok legtöbbjében ún. „rendes büntetés” („poena ordinaria”) volt, vagyis azt jogellenes cselekedetek széles körében alkalmazták: az életellenes bűncselekményeken kívül tipikusan a vagyon elleni bűncselekményeket, az uralkodó érdekei elleni bűncselekményeket, a nemi és az erkölcsi jellegű bűntetteket, a vallás elleni bűncselekményeket és az okkultizmus bizonyos formáit általában véve mindenütt halállal büntették, mégpedig válogatottan kegyetlen módokon. Ezenkívül közös sajátosságuk az ókori jogrendszereknek, hogy a vallási és a világi szabályok még nem voltak egyértelműen elválasztva egymástól: a „világi” szabályok megsértésének gyakran voltak vallási szankciói; de ez fordítva is igaz volt: a vallási parancsok megszegésének is léteztek jogi következményei (természetesen a vallási „büntetések” mellett). Ezenkívül a magánjog és a büntetőjog szétválasztása is kezdetleges volt: sok, ma a magánjog körébe tartozónak tekintett magatartást szankcionáltak mai értelemben vett „büntetőjogi” eszközökkel, így az „öröklési jogi”, „családi jogi” vagy „kötelmi jogi” szabályok megsértését gyakran büntették különböző testi és megszégyenítő büntetésekkel, jobb esetben pénzbüntetéssel. A büntető jellegű ókori normákra egységesen jellemző továbbá (a halálbüntetés gyakori alkalmazása mellett) a tálió és a tükörbüntetések elvének érvényesítése az egyéb testi büntetések preferálása, az istenítéletek alkalmazása (ez alól az egyik nagy kivétel a Kínai Birodalom) és a börtönbüntetés hiánya vagy korlátozott mértékű igénybe vétele.