Alfréd Æthelwulf wessexi király és felesége, Osburgh fia volt. 871 áprilisában Æthelred király meghalt, és Alfréd foglalta el Wessex trónját és védelmének terhét, annak ellenére, hogy Æthelred két kiskorú fiút, Æthelhelmet és Æthelwoldot hagyott hátra. Ez összhangban volt azzal a megállapodással, amelyet Æthelred és Alfréd az év elején kötöttek egy Swinbeorg nevű, ismeretlen helyen tartott gyűlésen. A testvérek abban állapodtak meg, hogy amelyikük túléli a másikat, az örökli a személyes vagyont, amelyet Æthelwulf király végrendeletében közösen hagyott fiaira. Az elhunyt fiai csak azt a vagyont és gazdagságot kapják meg, amelyet apjuk rájuk hagyott, valamint azt a további földet, amelyet nagybátyjuk szerzett. A ki nem mondott előfeltétel az volt, hogy a túlélő testvér lesz a király. Tekintettel a dán invázióra és unokaöccsei fiatalságára, Alfréd trónra lépése valószínűleg nem volt vitatott.

(Életének részleteit Asser 9. századi walesi tudós és püspök írja le.)

Nagy Alfrédben végre megtalálta az eltiport angol-szász nemzet azt a királyt, kire e viharos időkben szüksége volt. Alfréd személyében a középkor történelmének egyik legvonzóbb alakja tűnik fel. Hatalmas alkotások nem jellemzik uralkodását s e tekintetben személye nem is igen hasonlítható össze a történet lángeszű nagy alakjaival. A tér, melyen működött, nagyon is szűk körű volt, de az az erkölcsi nagyság, mely minden tényéből kisugárzik, a legnemesebb, a legkiválóbb uralkodók sorába emeli. Az első keresztyén király e szónak igazi értelmében, ki mindig „méltóan akart élni”, kinek egész élete népe javának volt szentelve, ki mint hazájának felszabadítója s népe anyagi jólétének és szellemi műveltségének előmozdítója, a nagy melléknevet, mellyel az utókor felruházta, egyaránt fényesen kiérdemelte. Uralkodásának harminc éve (871–901) az angol-szász nemzet történetének legfényesebb korszaka.

Alfréd tanult, kegyes és józan természetű ember hírében állt, aki ösztönözte az oktatást, és azt javasolta, hogy az elemi oktatást latin helyett óangol nyelven folytassák. Hadvezéri és diplomáciai érdemei mellett kormányzati tevékenysége is jelentős volt. 893-ban az ő utasítására gyűjtötték össze, majd szerkesztették egyetlen törvénykönyvbe az angolszászok korábbi törvényeit.

A Doom Book Alfréd kódexe vagy Jogi Törvénykönyve volt (a végzet törvények vagy ítéletek). Alfréd három korábbi szász törvénykönyvet kodifikált - 1. a kenti Æthelberht, 2. a wessexi Ine, 3. az Offa of Mercia – kódexeit, amelyek elé Mózes Tízparancsolatát írta és beépítette az élet szabályait a Mózesi kódexből és a keresztény etikai kódexből.

A Doom Book címe az óangol dōm szóból származik, amely ítéletet vagy törvényt jelent. A keresztény teológus, FN Lee alaposan dokumentálta Nagy Alfréd munkáját, amelynek során összegyűjtötte a három keresztény szász királyság törvénykönyveit, és összeállította azokat a Végzetkönyvébe.  Lee részletezi, hogy Alfred hogyan építette be a mózesi törvény alapelveit kódexébe, és hogyan vált ez az Alfred-kódex a Common Law alapjává.

A könyv kiterjedt prológusában Alfred összefoglalja a mózesi és a keresztény kódexeket. Dr. Michael Treschow, az UBC Kreatív és Kritikai Tanulmányok Kara áttekintette, hogyan rakta le Alfred kódexében az irgalmasság szellemének alapjait, és kijelentette, hogy a prológus utolsó része nem csupán a „keresztény jog hagyományát írja le, amelyből a törvénykönyv a Szentírásra támaszkodik, de alapozza meg a világi jogot is, különösen az irgalmasság elvére.

A törvénykönyv tartalmaz néhány olyan törvényt, amelyek a modern mércével nézve bizarrnak tűnhetnek. 

A törvénykönyv többek között részletesen szabályozta azt is, hogy milyen büntetés jár a különféle testi sértések elkövetőinek. Ilyesfajta szabályozásokra igen nagy szükség volt, hiszen ezek híján akár egy egyszerű verekedés is gyilkosságok sorával járó, családok közti vérbosszúkhoz vezethetett volna. Egy gyilkosság törvényi szabályozása nem is volt bonyolult. Hasonlóan más országokhoz az emberölésért Alfréd törvényei is egy igen magas vérdíjat írtak elő, amelyet az elkövetőnek kellett megfizetnie az áldozat családjának.

Bonyolódtak azonban a dolgok, ha a sértett túlélte a támadást. Ekkor az elkövető által fizetendő büntetés pontos összegét különféle szempontok alapján határozták meg. Így például Alfréd törvényei jobban büntettek egy súlyosabb sebesülést, mint egy könnyebben gyógyulót: „Ha a bőrt átszúrják a térd alatt, a kártérítés legyen 12 shilling, ha azonban a csont tört el a térd alatt, akkor a sértett kapjon 30 shillinget.”

Az összeget befolyásolhatta továbbá az is, hogy milyen következményekkel járt a sebesülés az áldozat külső megjelenésére nézve: „Ha a haj alatt keletkezik egy hüvelyknyi seb, akkor 1 shilling adassék kárpótlásul. Ha azonban nem fedi a haj a sebet, 2 shilling legyen a kárpótlás.”

Alfréd törvényei fejtől kezdve, lefelé haladva valamennyi testrész árát tartalmazzák. Ezek „ára” leginkább attól függött, hogy az emberek milyen mértékben támaszkodtak rájuk mindennapi életük során. Eme szempont alapján még az egyes ujjakhoz is különböző értéket rendeltek. A hüvelykujj 30, a mutató 15, a középső 12, a gyűrűs 17, a kisujj pedig 9 shilling volt. A gyűrűsujj értéke valószínűleg azért haladta meg a munkában sokkal inkább használt mutatóujj és középső ujj árát, mert a korabeli angol társadalomban igen nagy szerepe volt az ajándékozásnak, így a gyűrű viselésének is. Még a lábujjak is önálló értékkel bírtak, így a nagylábujj 20 shillingbe, míg a kislábujj mindössze 5 shillingbe került. Érdekesség, hogy a kezek esetében a köröm letörése is kártérítést vont maga után, a lábkörmöket azonban már nem védték a törvények.

Alfréd rendelkezései figyelembe vették azt is, hogy milyen hosszú távú következménnyel járt az adott sérülés. Így ha valakinek levágták a fülét, annak 30 shilling járt, ha azonban a hallását is elvesztette, az összeg megduplázódott. Ha valakinek elvágták az Achilles-inát, akkor 30 shillingre számíthatott, ha maradandó volt a sérülés, ha azonban volt remény a gyógyulásra, úgy csak 12 shillinget kapott kézhez. Ha valaki szemsérülés miatt egyik szemére megvakult, akkor 66 shilling járt neki, de ha az adott szem „a fejében maradt” úgy a kártérítés összege csökkent valamennyivel. Ennek oka talán az lehetett, hogy a szem elvesztése a vakságon túl a külső megjelenését is rontotta a sértettnek.

A legsúlyosabb büntetéseket az olyan sebesülésekért szabták ki, amelyek teljesen munkaképtelenné tették az áldozatot. Így például egy kar levágása a könyék fölött 80 shillingbe került és ugyanennyit szabtak ki a váll megsebesítéséért is. Ugyanez az összeg járt annak „akinek nemi szerveit olyan súlyosan megsebesítették, hogy nem tud már gyermeket nemzeni.” Utódok hiányában ugyanis az emberek segítség nélkül maradhattak öregkorukra.

A kártérítést szabályozó törvények végén találjuk a legnagyobb büntetést, ami a bénulást okozó sebekért járt: „Ha valaki elszakítja egy másik nyakának ínjait, és az a sebesülés miatt nem bír már fölöttük hatalommal, de mégis tovább él, akkor a sértett kapjon 100 shilling kártérítést, hacsak a witan (tanács) egy nagyobb és igazságosabb kártérítés mellett nem határoz.” Ez esetben tehát Alfréd törvényei már csak az alsó határt szabták meg, a tényleges összeget mindig az adott szituációnak megfelelően állapíthatták meg.

Mint egy másik nagy germán fejedelemnek Alfrédnek is hervadhatatlan dicsősége a tudományok szeretete és azon nemes törekvés, hogy népe műveltségét magasabb fokra emelje. Mint egykor Nagy Károly, ő is tudósokkal vette magát körül s a külföldről behívott tudósokat a legmagasabb egyházi méltóságokra emelte. Azt akarta – mondja ő maga – „hogy országában a szabad emberek fiai, kiknek módjuk volt hozzá, kényszeríttessenek mindaddig tanulni, míg az angol írást tökéletesen tudják olvasni; azután pedig azok, kik a tanításnak és az isteni szolgálatnak szentelik életöket, a latin nyelvben kapjanak oktatást”. Ő maga személyesen is fáradozott azon, hogy azon ismereteket, melyeket eddig csak a papság szerezhetett meg, a nép számára is hozzáférhetőkké tegye. Lefordította angol nyelvre Boetiust, Orosiust, s ennek Beda által irt folytatását, saját nemzetének történetét. E műveket nemcsak lefordította, hanem megmagyarázni is igyekezett. E mellett nem feledkezett meg a régi angol-szász dalok és mondák összegyűjtéséről sem s ösztönt adott az „angol krónika” név alatt ismeretes legrégibb angol-szász krónika összeállítására.