Egyik kedvenc tantárgyam az összehasonlító európai jogtörténet kapcsán szeretném közelebbről megvilágítani a koraközépkori skandináv társadalmat, azon belül a skandináv jogrendet.

A „skandináv” jelző hallatán a legtöbben négy országra asszociálnak: Svédországra, Finnországra, Dániára és Norvégiára. Ezek azok az országok, amelyeket a legfejlettebb térség államainak, jóléti államoknak neveznek. Ez a felsorolás gyakran kiegészítést nyer Izlanddal.

A skandináv jogfejlődés szorosabb értelemben a VIII. században kezdődő viking kirajzással indulhatott meg, ugyanis e rabló/felderítő expedíciók során történik egy hatalmas mértékű érintkezés Európa más népeivel, aminek során az északi germánok találkozhattak más, ekkor még inkább csak szokásoknak nevezhető rendező elvekkel.

A világ jogrendszereiben eleinte nem volt írásbeli törvény, nem alakult ez másképpen a skandináv jogrendszerekben sem. A jog szokásjogokból állt, amelyeket a skandináv népek maguknak fejlesztettek ki és reformáltak a „dolgoknak” nevezett üléseken. A szokásos törvényeket később írásban rögzítették a XI. és a XIII. század között. Ide tartozik a Gulathing törvény (XI. század, norvég); Jütland törvénye (1241, dán); valamint Uppland (1296, svéd) és Götaland (XIII. század, svéd) törvényei. Ezek a kódexnek alig nevezhető joggyűjtemények kezdetben hanyagolták az idegen befolyásokat, később a germán törvényekkel léptek kölcsönhatásba.

A középkori skandináv faluközösség, ami lényegét illetően már az i. sz. 5. századra kialakult, lényegében változatlan maradt a középkoron át. A kereszténység felvétele előtti, nemzetségi eredetű jogrendszer is fennmaradt. Ezt a szabad, fegyverviselő férfiak közössége, az őket magukba foglaló gyűlés, a ting szabályozta. A választott elöljáró, a lagman („a törvény embere”) irányította a jogszabályok megalkotását a helyi szükségletek szerint és azok fenntartását, alkalmazását.

A gyilkosságok jóvátételéül teljes összegű pénzváltságot kellett fizetni, felét fizették egy szem kiszúrásáért, negyedét egy fülért és így tovább. Az ítéletek kiszabása után annak érvényt szerezni igen nehéz volt, így a nagy hatalmú családokat nem igen tudták rászorítani a büntetés kifizetésére. A bonyolultabb vitákat gyakran párviadallal vagy tűzpróbával döntötték el. A lopást akasztással büntették, hiszen a tolvaj szegény ember, akinek az életénél nincs egyebe. A legrettegettebb büntetés a kiközösítés volt, mivel a számkivetettet bárki számonkérés nélkül megölhette, a közösségből kitaszítva nem maradhatott sokáig életben.

 Az alsó szintű közigazgatási egység a härad („száz”) volt. E felett a tartományok (land) voltak, amik sokáig nagy függetlenséggel rendelkeztek, önálló életet éltek. Közöttük az összekötő erőt a közös viking hagyományok, a közös katonai szervezet, és a sokáig még a kereszténység mellett-mögött is továbbélő többistenhit jelentette. A mindennapi életben jellemző volt rájuk a mérsékeltség, a hivalkodás megvetése, és a többnejűség. A számos feleség tartásának elterjedését és továbbélését a viking kalandozások, a csatákkal és a veszélyes kereskedelmi utakkal járó férfiveszteségek és a férfiak külföldi letelepedése is erősítették.

Svédországban a föld magántulajdonban volt és döntően ott is maradt a kereszténység felvétele után is, nem ismerték a feudális jellegű, feltételhez kötött birtoklási formákat. A társadalom túlnyomó többségét kitevő parasztság személyükben szabad emberekből állott. A szabadokat nem tudták alávetni a nemesek, mint másutt Európában a középkorban, azonban ők sem voltak egyenlőek.

A jobbágyság ismeretlen volt, a nagyobb földbirtokosok bérlőknek adták ki földjeiket, vagy saját kezelésű majorságokat alakították ki, amit alapvetően szolgákkal műveltek meg. A szolgák társadalmi csoportja tulajdonképpen a korábbi rabszolgaságnak felelt meg. A kora középkori vikingek rablógazdálkodása nagyrészt rabszolgák szerzésére, a velük folytatott kereskedelemre alapult, és közülük sokakat végül a nagy földbirtokosok földjein foglalkoztattak. 

A skandináv királyságok a kora középkorban kialakult nagyobb területi egységekből, a landokból álltak össze. A 10. században minden land élén egy-egy jarl állt. 

Az egységes királyságban a jarlok helyett a tartományok élére szintén ősi hagyományokra visszatekintő választott tisztségviselő, lagman került. Ők voltak azok, akik a tartományi népgyűlésen mindenki számára felidézték a szokásjogot, azokat ismertették, értelmezték. A lagmant részben a tartományi gyűlésem, tingen választották, részben pedig kinevezték. 

Svédországban a királyválasztásra kijelölt napon mindegyik lagsagából a lagmannak, továbbá 12 bölcs embernek kellett megjelennie a Mora mezei gyűlésen, Uppsalától délkeletre. Az első szavazatok leadása a „házigazda” Uppland főbíráját és a vele érkezett 12 embert illette, a sor végén pedig Västmanland küldöttei álltak. 

 A király megválasztását követően a lagmanoknak és a lagsagák jelen lévő küldötteinek a tartományban élők nevében, az alattvalók képviseletében hűségesküt kellett tennie. 

A megválasztott király kötelessége volt az ország bejárása lóháton, az eriksgata nevű körutazás megtétele. Országjárása során a király minden tartományban ígéretet tett koronázási esküje megtartására, illetve fogadta az alattvalók hódolatát.

Az állam központi irányítása szempontjából a legfontosabb igazgatási egységek a várkörzetek voltak. A király ezekre építette fegyveres hatalmát, és a várkörzetek vezető tisztségviselői helyben a király képviselői voltak. Ez a tisztség ugyanakkor a nemesek számára hatalmi, gazdasági pozíciójuk erősítését is jelentette.

Uppsalláról és az istenimádatról kicsit bővebben:

Az első házak az 5. században jelentek meg ezeken a területeken, és a 13. század elejére a Fyuris folyó partján fekvő helyi falut Kelet-Arosnak nevezték el. A vikingek számára különleges jelentőséggel bírt Uppsala temploma (a mai Svédország területén), amely eredetileg a maitól mintegy öt kilométerrel északabbra feküdt. Azon a helyen, amelyet ma Ó-Uppsala (Gamla Uppsala) névvel illetnek, és amelyet régen Östra Arosnak neveztek.

Kilencévente itt ülték meg a törzsek közös ünnepét, ahol a rituálék fontos elemét képezték az egyéni és közösségi áldozatok bemutatásának.

Minden kilencedik évben, a téli napfordulót jelentő Yule ünnepség alatt a vikingek többek közt férfiakat áldoztak fel az uppsalai templomban. A fejeket az isteneknek ajánlották fel, és az áldozatok testét a templom melletti ligetben akasztották fel. Az ünnepség kilenc napig tartott, és összesen 81 áldozatot jelentett. A templom „oltárán" szinte minden fajból felajánlottak kilenc hím egyedet az isteneknek: kosokat, kecskéket, kutyákat, bárányokat, lovakat és embereket egyaránt.

Áldozataikkal és imádságaikkal „a tél sötét erejének további terjedését" kívánták megakadályozni és fényt, világosságot kértek. Az ünnepség három naptól három hétig is eltarthatott. Az Áldozat napját január 12-én ünnepelték. Majd hálát adtak a nappalok folyamatos hosszabbodásáért a tél sötétjével szemben.

A rítus híre messzire, még az egykori arab világba is eljutott. Nemcsak a vikingek, hanem ők is hittek abban, hogy a halhatatlan isteneket csak úgy lehet kiengesztelni, ha emberéletért emberéletet adnak cserébe.

A skandinávok számára a vérségi kötelék szent volt és sérthetetlen. A harcos meghalhat, de a nemzetség a halála után is fennmarad. A család nyújtotta a legfőbb védelmet és támaszt. A viking egyik legfőbb kötelessége volt ápolni a családi, baráti kapcsolatokat, hiszen e nélkül egyedül maradhatott a veszélyek közepette. Életét a nemzetség szokásai, törvényei határozták meg, s ezek megsértése beláthatatlan következményekkel járhatott. A nemzetségből való kiközösítés egyet jelentett a hontalansággal, a biztos halállal.

Az ilyen szoros nemzetségi kötelék azonban veszélyeket is rejtett magában. A viking erkölcs megkövetelte a becsületen esett folt vérbosszúval történő lemosását. Legyen az akár a legkisebb sértés, súlyos bántalomnak tekintették, amely bosszúért kiáltott. Ez alól a nemzetség egyetlen tagja sem vonhatta ki magát. Emiatt az erkölcsi kényszer miatt sok háborúskodás tört ki nemzetségek között, amely gyakran túl élte a sértő felet is. A viking kor végére a bosszú helyét átvette az anyagi jóvátétel, amelynek nagyságát a thing határozta meg. De ez nem lett általános, csak nagyon kevés ügyet sikerült ilyen módon elintézni.